Ezt a kis szösszenetet szintén egy kihívás játékra írtam, már jó ideje, aminek témája: Nigel és szerelmeslevél volt.
Ezt a kis írást is olvashatod angolul a fanficiton.net-en
Ezt a kis írást is olvashatod angolul a fanficiton.net-en
A szeretet betűi - L.Anikó
Nigel már az íróasztalánál ült, amikor Claudia megérkezett az irodába. Az ajtóból figyelte a fiút, amint rettentően koncentráltan olvasott valamit. Szemüvege az orra hegyére csúszott, szemei elkerekedtek, és csodálkozó pillantással méregette az előtte heverő valamit.
- Hello Nyuszifül – csiripelte Claudia. Már ilyen korán reggel dolgozol? – kérdezte és csodálkozó nagy kék szemeit a Nigel asztalán heverő „valamire” szegezte, miközben bekapcsolta a gépét. – Muszáj közelebb mennem – gondolta.
- Szia Claudia – válaszolt Nigel, úgy, hogy rá sem emelte a tekintetét a szöszire.
Claudia sértődötten felhúzta az orrát, majd közelíteni kezdett Nigel felé. Lábujjhegyen mögé lopakodott, s a válla fölött bele akart pillantani a titokzatos papírba, mert nagyon izgatta a fantáziáját. Nigel egyébként is úgy festett, mintha az előtte heverő papírlapon kívül nem létezne számára más ebben a pillanatban. Mégis, amikor Claudia már éppen meglátta volna, hogy mit olvas a fiú az hirtelen egy hatalmas könyvet csúsztatott a papírra, s Claudia felé fordulva egy szemtelen mosoly kíséretében így szólt
- Claudia, ne kíváncsiskodj, mert megnő a csinos kis orrod!
Claudia homlokát ráncolva és orrát még magasabbra fölhúzva egy megvető pillantás kíséretében, száját lebiggyesztve visszavonult a saját íróasztala mögé, s dühösen püfölni kezdte az előtte lévő számítógépét.
Meg kell tudnom, hogy mit rejt az a titokzatos papír – döntötte el. Alig várta, hogy Sydney valamiért behívja Nigelt, vagy a fiúnak valamiért el kelljen mennie a szobából. De persze, ilyenkor soha semmi nem történik, ami máskor szinte percenként előfordul. Syd persze még sehol sincs, pedig máskor már jóval előbb itt van, mint Nigel és ő. Amint Claudia visszatért az íróasztalához Nigel ismét kihúzta a papírlapot a könyv alól, s tovább olvasta a sorokat. Arcán a zavarodottság piros rózsákat rajzolt. Claudia a fiú arcát figyelte. A rózsák egyre jobban beborították a fiú csinos arcát. Végezetül a papírlapot összehajtogatta, és gyorsan becsúsztatta a hátizsákja egyik zsebébe. Claudia majd megpukkadt a kíváncsiságtól. Mindenképpen tudni akarta, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót Nigelből!
Sydney belépett az ajtón, s széles mosolyával üdvözölte őket. Claudia már régen örült ennyire Sydneynek. Izgatottan várta, hogy mikor hívja be a fiút. Tudta, hogy amint megérkezik, rögtön behívja Nigelt. Szinte lélegezni sem tud nélküle, és persze Nigel ugyanúgy van Syddel – gondolta féltékenyen. De ebben a pillanatban maga a titokzatos papírlap annyira foglalkoztatta, hogy még Nigel miatti féltékenysége is háttérbe szorult.
- Nigel! – jött Sydney hangja
- Megyek Syd – pattant föl a fiú.
Claudia izgatottsága a tetőfokára hágott. Bárcsak mondaná, hogy zárja be az ajtót Nigel! – gondolta.
- Nige, légy szíves zárd be az ajtót magad mögött – szól Syd.
Claudia örömében majdnem felsikoltott. Igen! Mintha kérése meghallgatásra talált volna! Máskor Claudia a csukott ajtót személyes sértésként élte volna meg, de most! Magas sarkú szandálját lerúgta, s mint egy macska, gyorsan és csendesen lopakodott Nigel hátizsákjához. Most már csak a megfelelő zsebet kell megtalálnia. A zipzárt lassan elhúzta és igen! A kezében volt a titokzatos lap.
Lassan kinyitotta, és a gépelt sorokat olvasni kezdte:
Szemeid tükrében ragyog a világ,
Mosolyod megnyitja minden szív kapuját.
Hangod lágy hullámait felém sodorja a szél,
Minden percem boldog, mit veled tölthetek én.
De hiszen ez egy szerelmes vers! Claudia szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Vajon ezt Nigel írta? Vagy ő kapta?
Karod ölelése minden, amire vágyom,
Ajkaid csókjáról álmodom magányos éjszakákon.
Claudia még az első soroktól meghatódott, de ez a legutóbbi két sor már kezdte féltékennyé tenni, s ez az érzés késként hasított a szívébe.
Minden szavad, s érintésed hiányzik nagyon,
S a hűs, magányos hajnalokon utánad vágyakozom.
Claudia szemébe a féltékenység egy könnycseppet csalt, s ez az érzés kezdett dühbe átváltani. Ki az, aki az ő Nyuszifülének ilyeneket ír? Ahhoz egyedül csak neki van joga!
Haragjában, s féltékenységében észre sem vette, hogy Sydney és Nigel a reggeli rutinbeszélgetést befejezve már a háta mögött álltak. Nigel, ahogy meglátta, hogy mit tart Claudia a kezében, tetőtől talpig elvörösödött, s kimarta a papírlapot a lány kezéből.
- Claudia, hogy mersz a holmijaim között kutatni? Hogy képzeled? – kérdezte Nigel zavartan és rettentő dühösen.
Syd a papírlapra vetette a tekintetét.
- Hát megvan? – kérdezte.
- Syd, ez a tiéd? – kérdezte Nigel és Claudia egyszerre.
- Igen, hát persze, 16 éves koromban írtam, amikor őrülten szerelmes voltam a szomszéd fiúba – jelent meg egy mosoly a szája sarkában. Hol találtátok meg?
Nigel és Claudia egyszerre elszégyellték magukat, s mindketten skarlátvörösre váltottak.
- Hát… hát – kezdte Nigel. Az íróasztalom mellett volt a földön ma reggel – mondta pilláit lesütve, a legkülönlegesebb vörös árnyalatot vette fel.
- Köszönöm, Nige.
Majd magára hagyva Claudiát és Nigelt, s visszavonult az irodájába. Néhány perc elteltével visszatért, s Nigel asztalához ment.
- Nigel, kérlek, vedd ezt komolyan – majd egy borítékot tett le az asztalára.
Nigel óvatosan kinyitotta a borítékot, s kihúzta belőle az ismerős, kissé gyűrött fehér lapot. A vers utolsó négy sora alig láthatóan át volt húzva, s helyette Sydney kézírásával ez szerepelt:
Boldoggá tesz nagyon, hogy itt vagy mellettem
Mint legjobb barát, partner, s társ az életemben.
Bízom benned, hiszek benned, ezek nem üres szavak.
Kérlek, maradj velem, s soha el ne hagyj.
Nigel elpirult, majd Sydre villantott egy szégyenlős mosolyt.
- Megígérem, Syd.
Sydney egy ragyogó mosolyt villantott rá. Claudia szeme elkerekedett a csodálkozástól, majd Nigelre nézett, aztán visszafordult a monitor felé. Most már semmit sem értett.
Nigel már az íróasztalánál ült, amikor Claudia megérkezett az irodába. Az ajtóból figyelte a fiút, amint rettentően koncentráltan olvasott valamit. Szemüvege az orra hegyére csúszott, szemei elkerekedtek, és csodálkozó pillantással méregette az előtte heverő valamit.
- Hello Nyuszifül – csiripelte Claudia. Már ilyen korán reggel dolgozol? – kérdezte és csodálkozó nagy kék szemeit a Nigel asztalán heverő „valamire” szegezte, miközben bekapcsolta a gépét. – Muszáj közelebb mennem – gondolta.
- Szia Claudia – válaszolt Nigel, úgy, hogy rá sem emelte a tekintetét a szöszire.
Claudia sértődötten felhúzta az orrát, majd közelíteni kezdett Nigel felé. Lábujjhegyen mögé lopakodott, s a válla fölött bele akart pillantani a titokzatos papírba, mert nagyon izgatta a fantáziáját. Nigel egyébként is úgy festett, mintha az előtte heverő papírlapon kívül nem létezne számára más ebben a pillanatban. Mégis, amikor Claudia már éppen meglátta volna, hogy mit olvas a fiú az hirtelen egy hatalmas könyvet csúsztatott a papírra, s Claudia felé fordulva egy szemtelen mosoly kíséretében így szólt
- Claudia, ne kíváncsiskodj, mert megnő a csinos kis orrod!
Claudia homlokát ráncolva és orrát még magasabbra fölhúzva egy megvető pillantás kíséretében, száját lebiggyesztve visszavonult a saját íróasztala mögé, s dühösen püfölni kezdte az előtte lévő számítógépét.
Meg kell tudnom, hogy mit rejt az a titokzatos papír – döntötte el. Alig várta, hogy Sydney valamiért behívja Nigelt, vagy a fiúnak valamiért el kelljen mennie a szobából. De persze, ilyenkor soha semmi nem történik, ami máskor szinte percenként előfordul. Syd persze még sehol sincs, pedig máskor már jóval előbb itt van, mint Nigel és ő. Amint Claudia visszatért az íróasztalához Nigel ismét kihúzta a papírlapot a könyv alól, s tovább olvasta a sorokat. Arcán a zavarodottság piros rózsákat rajzolt. Claudia a fiú arcát figyelte. A rózsák egyre jobban beborították a fiú csinos arcát. Végezetül a papírlapot összehajtogatta, és gyorsan becsúsztatta a hátizsákja egyik zsebébe. Claudia majd megpukkadt a kíváncsiságtól. Mindenképpen tudni akarta, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót Nigelből!
Sydney belépett az ajtón, s széles mosolyával üdvözölte őket. Claudia már régen örült ennyire Sydneynek. Izgatottan várta, hogy mikor hívja be a fiút. Tudta, hogy amint megérkezik, rögtön behívja Nigelt. Szinte lélegezni sem tud nélküle, és persze Nigel ugyanúgy van Syddel – gondolta féltékenyen. De ebben a pillanatban maga a titokzatos papírlap annyira foglalkoztatta, hogy még Nigel miatti féltékenysége is háttérbe szorult.
- Nigel! – jött Sydney hangja
- Megyek Syd – pattant föl a fiú.
Claudia izgatottsága a tetőfokára hágott. Bárcsak mondaná, hogy zárja be az ajtót Nigel! – gondolta.
- Nige, légy szíves zárd be az ajtót magad mögött – szól Syd.
Claudia örömében majdnem felsikoltott. Igen! Mintha kérése meghallgatásra talált volna! Máskor Claudia a csukott ajtót személyes sértésként élte volna meg, de most! Magas sarkú szandálját lerúgta, s mint egy macska, gyorsan és csendesen lopakodott Nigel hátizsákjához. Most már csak a megfelelő zsebet kell megtalálnia. A zipzárt lassan elhúzta és igen! A kezében volt a titokzatos lap.
Lassan kinyitotta, és a gépelt sorokat olvasni kezdte:
Szemeid tükrében ragyog a világ,
Mosolyod megnyitja minden szív kapuját.
Hangod lágy hullámait felém sodorja a szél,
Minden percem boldog, mit veled tölthetek én.
De hiszen ez egy szerelmes vers! Claudia szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Vajon ezt Nigel írta? Vagy ő kapta?
Karod ölelése minden, amire vágyom,
Ajkaid csókjáról álmodom magányos éjszakákon.
Claudia még az első soroktól meghatódott, de ez a legutóbbi két sor már kezdte féltékennyé tenni, s ez az érzés késként hasított a szívébe.
Minden szavad, s érintésed hiányzik nagyon,
S a hűs, magányos hajnalokon utánad vágyakozom.
Claudia szemébe a féltékenység egy könnycseppet csalt, s ez az érzés kezdett dühbe átváltani. Ki az, aki az ő Nyuszifülének ilyeneket ír? Ahhoz egyedül csak neki van joga!
Haragjában, s féltékenységében észre sem vette, hogy Sydney és Nigel a reggeli rutinbeszélgetést befejezve már a háta mögött álltak. Nigel, ahogy meglátta, hogy mit tart Claudia a kezében, tetőtől talpig elvörösödött, s kimarta a papírlapot a lány kezéből.
- Claudia, hogy mersz a holmijaim között kutatni? Hogy képzeled? – kérdezte Nigel zavartan és rettentő dühösen.
Syd a papírlapra vetette a tekintetét.
- Hát megvan? – kérdezte.
- Syd, ez a tiéd? – kérdezte Nigel és Claudia egyszerre.
- Igen, hát persze, 16 éves koromban írtam, amikor őrülten szerelmes voltam a szomszéd fiúba – jelent meg egy mosoly a szája sarkában. Hol találtátok meg?
Nigel és Claudia egyszerre elszégyellték magukat, s mindketten skarlátvörösre váltottak.
- Hát… hát – kezdte Nigel. Az íróasztalom mellett volt a földön ma reggel – mondta pilláit lesütve, a legkülönlegesebb vörös árnyalatot vette fel.
- Köszönöm, Nige.
Majd magára hagyva Claudiát és Nigelt, s visszavonult az irodájába. Néhány perc elteltével visszatért, s Nigel asztalához ment.
- Nigel, kérlek, vedd ezt komolyan – majd egy borítékot tett le az asztalára.
Nigel óvatosan kinyitotta a borítékot, s kihúzta belőle az ismerős, kissé gyűrött fehér lapot. A vers utolsó négy sora alig láthatóan át volt húzva, s helyette Sydney kézírásával ez szerepelt:
Boldoggá tesz nagyon, hogy itt vagy mellettem
Mint legjobb barát, partner, s társ az életemben.
Bízom benned, hiszek benned, ezek nem üres szavak.
Kérlek, maradj velem, s soha el ne hagyj.
Nigel elpirult, majd Sydre villantott egy szégyenlős mosolyt.
- Megígérem, Syd.
Sydney egy ragyogó mosolyt villantott rá. Claudia szeme elkerekedett a csodálkozástól, majd Nigelre nézett, aztán visszafordult a monitor felé. Most már semmit sem értett.