Sodródj az árral!
Ugyebár ez Sydney kedvenc mondása, gondoltam, felhasználom, mert tényleg találó.
Régen a Going Hunting, the Relic Hunter Message Board-on indult egy kihívás, melynek témája: Nigel és Bungee jumping volt. Erre írtam ezt a kis rövid történetet. Kathy barátnőm ugyan megjelentette az oldalán, de ott nem tudod véleményezni.
Remélem, tetszik :)
Kérlek, véleményezd itt.
Go With The Flow!
I wrote this story as a challenge for the topic: Nigel and Bungee Jumping at Going Hunting the Relic Hunter Message Board back in the day. Kathy my friend published it on her site but you can't write any comments there. Hope, you like it. :)
Please review it here.
Ugyebár ez Sydney kedvenc mondása, gondoltam, felhasználom, mert tényleg találó.
Régen a Going Hunting, the Relic Hunter Message Board-on indult egy kihívás, melynek témája: Nigel és Bungee jumping volt. Erre írtam ezt a kis rövid történetet. Kathy barátnőm ugyan megjelentette az oldalán, de ott nem tudod véleményezni.
Remélem, tetszik :)
Kérlek, véleményezd itt.
Go With The Flow!
I wrote this story as a challenge for the topic: Nigel and Bungee Jumping at Going Hunting the Relic Hunter Message Board back in the day. Kathy my friend published it on her site but you can't write any comments there. Hope, you like it. :)
Please review it here.
Sodródj az árral!
Írta: ivoryrose75
Nigel ki volt készülve ettől a vadászattól. Elege volt az egészből. Magának is alig vallotta be, de pillanatnyilag Sydneyből is elege volt. Fáradt volt és éhes. Órák óta futottak a rivális ereklyevadászok elől. Az esőerdő levegője párás volt és forró. Hiába viselte a zöld nadrágját és a hozzá illő könnyű ingét, ami a legkényelmesebb és a legkönnyebb viselet volt, ezt az időjárást nem Nigelnek találták ki. Az inge és a nadrágja is teljesen átnedvesedett, és rátapadt a testére. Haja szanaszéjjel állt, hiába próbálta hátrasimítani, a nedves hajtincsek újra és újra a szemébe hullottak. Sydneyn is látta, hogy elege van és fáradt, de még mindig hajtotta mindkettőjüket. Egyszerűen nem értette, hogy mi az az erő, ami Sydneyt ennyire hajtja. Nigel úgy érezte, hogy már elfogyott minden ereje. Bár pár percre megálltak egyet szusszanni, de ez nagy hibának bizonyult, mert a távolban feltűntek a riválisaik. Nigel, amikor észrevette, hogy a sarkukban vannak, rögtön figyelmeztette Sydneyt.
- Syd, nagyon közel vannak hozzánk – szólt, s az aggodalom kihallatszott a hangjából.
- Én is észrevettem – válaszolta Sydney.
- Mit tegyünk most? Már nincs erőm tovább futni!
- Muszáj Nigel, itt nem maradhatunk, vagy mindkettőnknek vége! Nyomás! – mondta Syd.
Nigel a maradék erejét összeszedve Sydney után iramodott. Néhány méterrel később már hallani lehetett a folyó zúgását.
- Nige, le kell ugranunk!
- Őrültség, Syd! A folyó túl mélyen van és rengeteg a szikla, mindketten meghalnánk!
- Ha utolérnek bennünket, akkor sem ússzuk meg élve – mondta határozottan Syd.
- Mi van akkor, ha felmászunk arra a fára? – mutatott egy széles törzsű, liánnal benőtt példányra Nigel. Hátha elmennek mellettünk, és végre megszabadulunk tőlük!
Syd a fa irányába tekintett. A folyó fölé hajlott, a törzse erősnek és megbízhatónak látszott.
- Rendben Nige. Próbáljuk meg. Ha nincs más választásunk, leugrunk – gondolta, de ezt hangosan nem mondta ki.
A fához futottak, s elkezdtek felfelé mászni. Az indák nagy segítséget nyújtottak a kapaszkodásban. A fa koronája közelében voltak, amely pontosan a zúgó folyó fölött helyezkedett el. A fa tetejéről még jobban be lehetett látni az utat, amit maguk mögött hagytak. A folyó mentén a fák ritkásabbak voltak, s koronáik között a napfény is jobban átszűrődött. A rivális vadászok követték a nyomaikat, de az aljnövényzetnek köszönhetően egy idő után elveszítették, és elrohantak a fa mellett, s végre lélegzetvételhez jutott a két ereklyevadász.
Nigel megkönnyebbülten sóhajtott, s elnyúlt a faágon, amelyen éppen tartózkodott. Sydney mosolyogva nézte kissé csapzott asszisztensét, magába szívva a férfi látványát, amely a rátapadt ruhákkal, a piszkos arcával és az összeborzolódott hajjal kifejezetten izgató volt – legalábbis Sydney számára. Nigel lehunyta a szemét, s megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Sydney még mindig mosolygott, amikor Nigel az egyik szemét kinyitotta, de hirtelen arcára fagyott a mosoly.
- Nigel – mondta suttogva. Meg ne mozdulj!
- Miért? – kérdezte, szemöldökét felhúzva Nigel, s kinyitotta a másik szemét és csodálkozó pillantást vetett főnökére.
- Azért, mert azt mondtam!
- Syd, azért ez nem így működik! Megparancsolod, hogy ne mozduljak, és nem adsz rá magyarázatot? – s kezdett volna felemelkedni.
Syd egy határozott és gyors mozdulattal visszanyomta előző pozíciójába, s ha a helyzet nem lett volna ennyire veszélyes, jobban átadta volna magát a kellemes érzésnek, amit Nigel megérintése váltott ki belőle.
- Maradj nyugton, Nigel! – sziszegte.
Nigel nem tehetett mást, úgy maradt. Sydney, miközben Nigelt az egyik lábával egy helyben tartotta, egy liánt kötözött erősen a saját bokájára, majd Nigelére. Nigel nem tudta, mi történik.
- Mit csinálsz, Syd? – kérdezte
- Nigel, ismered a Pentecost szigeti bennszülöttek ősi legendáját?
Nigel értetlenül nézett rá.
- Melyikre gondolsz konkrétan Syd?
- A legendára, amiből a bungee jumping ered.
Nigel döbbent arcot vágott.
- Nem Syd, te ezt nem gondolhatod komolyan! Különben is semmi okunk nincs az ugrásra!
- Ha neked a felénk közelítő kedves kis házimacska nem elég érv, akkor nem tudom, mi az, ami ennél nyomósabb okot szolgáltatna – válaszolt Syd, s Nigel hallotta a nyugodtnak tettetett hangjában megbúvó félelmet.
Nigel fölemelte a fejét, épp annyira, hogy a körülbelül 2 méterrel tőlük távolabb lévő fekete párduc zöld szemeivel találkozzon a tekintete.
- Biztosan van más megoldás – nyögött Nigel, én ezt képtelen vagyok megtenni!
- Muszáj ugranunk Nigel! Egy párduccal szemben én sem tudom megvédeni magunkat!
- De mi van, ha elenged a lián, és a mélybe zuhanunk, és a köveken halálra zúzzuk magunkat? Ez a folyó nagyon mélyen van a szakadék alján, ha eddig nem vetted volna észre, Syd.
- Ha itt maradunk, akkor pedig a párduc mar minket halálra. Melyiket választod Nigel? Így legalább egy halvány esélyünk van arra, hogy az inda megtart és túléljük!
- Én ezt akkor sem tudom megtenni!
- De meg tudod tenni!
- Képtelen vagyok rá, Syd!
- Akkor tedd meg értem, hiszen szeretsz Nigel!
- Igen, szeretlek Syd – a szavak mélyről és őszintén jöttek a fiúból.
- Én is szeretlek Nigel! Tedd meg értünk!
Syd átölelte és magával rántotta Nigelt a mélybe, éppen azelőtt, hogy a párduc vicsorogva rájuk ugrott volna.
A zuhanás hatására mindkettőjük szíve a torkába ugrott. Egy pillanatig olyan volt, mintha meghaltak volna.
Ha most Sydneyvel együtt meg kell halnia – gondolta Nigel – legalább boldogan hal meg. Sydney utolsó szavait hallotta a fülében csengeni, s hirtelen a lián inda visszarántotta őket, mielőtt a folyóba csapódtak volna. Az inda utolsó rándulásai is lelassultak, s Sydney és ő egymást szorosan átölelve fejjel lefelé lógtak.
- Ez a mennyország, Syd? – kérdezte Nigel, a zuhanástól még mindig szédülten.
- Ha akarjuk, akár az is lehet Nigel – mondta Syd.
Az egyik kezével még mindig Nigelt tartotta, miközben fölhúzta magát, s a késével elvágta az indát, majd mindketten a folyóba zuhantak.
- Csak sodródj az árral, Nigel!
Vége
Írta: ivoryrose75
Nigel ki volt készülve ettől a vadászattól. Elege volt az egészből. Magának is alig vallotta be, de pillanatnyilag Sydneyből is elege volt. Fáradt volt és éhes. Órák óta futottak a rivális ereklyevadászok elől. Az esőerdő levegője párás volt és forró. Hiába viselte a zöld nadrágját és a hozzá illő könnyű ingét, ami a legkényelmesebb és a legkönnyebb viselet volt, ezt az időjárást nem Nigelnek találták ki. Az inge és a nadrágja is teljesen átnedvesedett, és rátapadt a testére. Haja szanaszéjjel állt, hiába próbálta hátrasimítani, a nedves hajtincsek újra és újra a szemébe hullottak. Sydneyn is látta, hogy elege van és fáradt, de még mindig hajtotta mindkettőjüket. Egyszerűen nem értette, hogy mi az az erő, ami Sydneyt ennyire hajtja. Nigel úgy érezte, hogy már elfogyott minden ereje. Bár pár percre megálltak egyet szusszanni, de ez nagy hibának bizonyult, mert a távolban feltűntek a riválisaik. Nigel, amikor észrevette, hogy a sarkukban vannak, rögtön figyelmeztette Sydneyt.
- Syd, nagyon közel vannak hozzánk – szólt, s az aggodalom kihallatszott a hangjából.
- Én is észrevettem – válaszolta Sydney.
- Mit tegyünk most? Már nincs erőm tovább futni!
- Muszáj Nigel, itt nem maradhatunk, vagy mindkettőnknek vége! Nyomás! – mondta Syd.
Nigel a maradék erejét összeszedve Sydney után iramodott. Néhány méterrel később már hallani lehetett a folyó zúgását.
- Nige, le kell ugranunk!
- Őrültség, Syd! A folyó túl mélyen van és rengeteg a szikla, mindketten meghalnánk!
- Ha utolérnek bennünket, akkor sem ússzuk meg élve – mondta határozottan Syd.
- Mi van akkor, ha felmászunk arra a fára? – mutatott egy széles törzsű, liánnal benőtt példányra Nigel. Hátha elmennek mellettünk, és végre megszabadulunk tőlük!
Syd a fa irányába tekintett. A folyó fölé hajlott, a törzse erősnek és megbízhatónak látszott.
- Rendben Nige. Próbáljuk meg. Ha nincs más választásunk, leugrunk – gondolta, de ezt hangosan nem mondta ki.
A fához futottak, s elkezdtek felfelé mászni. Az indák nagy segítséget nyújtottak a kapaszkodásban. A fa koronája közelében voltak, amely pontosan a zúgó folyó fölött helyezkedett el. A fa tetejéről még jobban be lehetett látni az utat, amit maguk mögött hagytak. A folyó mentén a fák ritkásabbak voltak, s koronáik között a napfény is jobban átszűrődött. A rivális vadászok követték a nyomaikat, de az aljnövényzetnek köszönhetően egy idő után elveszítették, és elrohantak a fa mellett, s végre lélegzetvételhez jutott a két ereklyevadász.
Nigel megkönnyebbülten sóhajtott, s elnyúlt a faágon, amelyen éppen tartózkodott. Sydney mosolyogva nézte kissé csapzott asszisztensét, magába szívva a férfi látványát, amely a rátapadt ruhákkal, a piszkos arcával és az összeborzolódott hajjal kifejezetten izgató volt – legalábbis Sydney számára. Nigel lehunyta a szemét, s megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Sydney még mindig mosolygott, amikor Nigel az egyik szemét kinyitotta, de hirtelen arcára fagyott a mosoly.
- Nigel – mondta suttogva. Meg ne mozdulj!
- Miért? – kérdezte, szemöldökét felhúzva Nigel, s kinyitotta a másik szemét és csodálkozó pillantást vetett főnökére.
- Azért, mert azt mondtam!
- Syd, azért ez nem így működik! Megparancsolod, hogy ne mozduljak, és nem adsz rá magyarázatot? – s kezdett volna felemelkedni.
Syd egy határozott és gyors mozdulattal visszanyomta előző pozíciójába, s ha a helyzet nem lett volna ennyire veszélyes, jobban átadta volna magát a kellemes érzésnek, amit Nigel megérintése váltott ki belőle.
- Maradj nyugton, Nigel! – sziszegte.
Nigel nem tehetett mást, úgy maradt. Sydney, miközben Nigelt az egyik lábával egy helyben tartotta, egy liánt kötözött erősen a saját bokájára, majd Nigelére. Nigel nem tudta, mi történik.
- Mit csinálsz, Syd? – kérdezte
- Nigel, ismered a Pentecost szigeti bennszülöttek ősi legendáját?
Nigel értetlenül nézett rá.
- Melyikre gondolsz konkrétan Syd?
- A legendára, amiből a bungee jumping ered.
Nigel döbbent arcot vágott.
- Nem Syd, te ezt nem gondolhatod komolyan! Különben is semmi okunk nincs az ugrásra!
- Ha neked a felénk közelítő kedves kis házimacska nem elég érv, akkor nem tudom, mi az, ami ennél nyomósabb okot szolgáltatna – válaszolt Syd, s Nigel hallotta a nyugodtnak tettetett hangjában megbúvó félelmet.
Nigel fölemelte a fejét, épp annyira, hogy a körülbelül 2 méterrel tőlük távolabb lévő fekete párduc zöld szemeivel találkozzon a tekintete.
- Biztosan van más megoldás – nyögött Nigel, én ezt képtelen vagyok megtenni!
- Muszáj ugranunk Nigel! Egy párduccal szemben én sem tudom megvédeni magunkat!
- De mi van, ha elenged a lián, és a mélybe zuhanunk, és a köveken halálra zúzzuk magunkat? Ez a folyó nagyon mélyen van a szakadék alján, ha eddig nem vetted volna észre, Syd.
- Ha itt maradunk, akkor pedig a párduc mar minket halálra. Melyiket választod Nigel? Így legalább egy halvány esélyünk van arra, hogy az inda megtart és túléljük!
- Én ezt akkor sem tudom megtenni!
- De meg tudod tenni!
- Képtelen vagyok rá, Syd!
- Akkor tedd meg értem, hiszen szeretsz Nigel!
- Igen, szeretlek Syd – a szavak mélyről és őszintén jöttek a fiúból.
- Én is szeretlek Nigel! Tedd meg értünk!
Syd átölelte és magával rántotta Nigelt a mélybe, éppen azelőtt, hogy a párduc vicsorogva rájuk ugrott volna.
A zuhanás hatására mindkettőjük szíve a torkába ugrott. Egy pillanatig olyan volt, mintha meghaltak volna.
Ha most Sydneyvel együtt meg kell halnia – gondolta Nigel – legalább boldogan hal meg. Sydney utolsó szavait hallotta a fülében csengeni, s hirtelen a lián inda visszarántotta őket, mielőtt a folyóba csapódtak volna. Az inda utolsó rándulásai is lelassultak, s Sydney és ő egymást szorosan átölelve fejjel lefelé lógtak.
- Ez a mennyország, Syd? – kérdezte Nigel, a zuhanástól még mindig szédülten.
- Ha akarjuk, akár az is lehet Nigel – mondta Syd.
Az egyik kezével még mindig Nigelt tartotta, miközben fölhúzta magát, s a késével elvágta az indát, majd mindketten a folyóba zuhantak.
- Csak sodródj az árral, Nigel!
Vége
Go with the flow!
Written by Ivoryrose75
Nigel was upset. He was fed up with the whole thing. He hardly admitted to himself but right now he was fed up with Sydney too. He was hungry and tired. They were running in front of the rival relic hunters for long hours now. The air of the rainforest was humid and hot. He vainly had his green slacks and the matching light shirt on which was his most comfortable and easier wear, this kind of weather wasn’t meant for Nigel. His shirt and slacks watered and they stuck to his skin. His hair was ruffled and vainly tried to stroke it away from his forehead the watered locks now and again had fallen back into his eyes. He’d seen on Sydney she is tired and fed up too but she still had chased both of them. He hadn’t understood what the power which had rushed her that way was. Nigel felt he lost all his power. Although they had stopped for several minutes to get back their breath it turned out a big mistake, because their rivals had been seen in distance. When Nigel noticed they had dogged them he immediately alerted Sydney about it.
- Syd, they are way too close – said with a worry in his voice.
- I noticed it too – answered Syd.
- What should we do? I just can’t run no more!
- We have to Nigel, we can’t stay here or both of us will end here. – told Syd. Make it snappy!
Nigel brought together the rest of his power and hotfoot after her. Several feet later they have heard the humming of the river.
- Nigel, we have to jump!
- Syd it is insanity! The river flows much too deep down for us to jump, there are rocks and we both would die for sure!
- If they would catch us we wouldn’t get trough either.
- What if we would climb that tree? – And he pointed of a thick trunk one overgrown by lianas. Maybe they would pass by us and we would shake them off!
Syd had taken a look towards the tree. It leant above the river, it looked strong and steady.
- Right than, Nige. Let’s try it! If we will not have any choice we could jump down – she thought but couldn’t tell a word.
They ran to the tree and started they climb up. The offsets helped them clamber. They had been near to the head of the tree which was exactly placed above the droning river. The site of the road they passed behind was a lot better from the top of the tree. The trees along the river had been more diffuse and the sunshine could break through of their heads a lot more. The rival relic hunters followed their marks but thank to the undergrowth they lost them and passed the tree they’ve been on and finally the two relic hunters got a breathing space.
Nigel heaved a sight of relief and stretched himself out on the branch which he’d stayed on right than. Sydney with a smile on her lips eyed his little messed assistant soaked the sight of him, which with his stuck clothing, dirty cheeks and matted hair offered a specifically thrilling sight at least for Sydney. Nigel closed his eyes and heaved a sight of relief again. Sydney still had the smile on her lips when Nigel opened one of his eyes but the smile had frozen on her face.
- Nigel – she whispered. Don’t move!
- Why? – He frown his brows and opened the other eye and marwellingly glanced at his boss.
- Because I said so! – She replied.
- Syd that’s not the way things goes! You order me not to move and you couldn’t give me any explanation? – And he would start to lift up.
Syd firmly and fast pushed him back in his previous position and if the situation wouldn’t be that dangerous she would abandon herself to the buzz what the touching of Nigel effected in her.
- Stay calm, Nigel! – She hissed.
Nigel couldn’t do anything else but stay. Sydney, while she was holding Nigel in his place with one of her legs she tided on an offset of her ankle than on Nigel’s. Nigel hasn’t a clue what happens.
- What are you doing Syd? – He asked.
- Do you know the legend of the natives of Pentecost Island?
Nigel uncomprehendingly looked at her
- Which of them do you think concretely, Syd?
- The legend which of bungee jumping arise.
Nigel showed a stunned face to Sydney.
- No Syd, you couldn’t think it seriously! Anyhow we haven’t any cause for jumping!
- If that sweet little domestic cat which snaking toward us is not enough corker, I don’t know what would give you a more telling argument – told Sydney and Nigel heard the fright in her shammed-calm voice.
Nigel lifted his head only just to meet his gaze with the green eyes of the black panther which had been in 7 feet distance or so.
- There had to be another resolution – moaned Nigel. I cannot able to do it!
- We have to jump, Nigel! I can’t save both of us over against a panther!
- But what if the liana unties and both of us fall into the depths and we bruise ourselves for death? The river flows very deep in the bottom of the pit if you haven’t noticed yet, Syd!
- If we stay here, the panther will bite us for death instead! Which way do you chose, Nigel? We have a ghost of chance than the offset will hold us and we’ll survive at least.
- I not even do it!
- I know you can do it!
- I unable to do it, Syd!
- Than do it for me because you love me, don’t you Nige?
- Yes, I do Syd – his words came from the depth and they were much too honest.
- I love you too Nigel. Do it for us!
Syd hugged him and pulled him with her into the depths, just in time before the panther would have shown its teeth and jump upon them.
Both of their hearts were jumping into their throats for the effect of the fall. It felt if they would die for a minute.
If he had to die together with Sydney – thought Nigel – he would die happily. Sydney’s last words sounded in his ears when suddenly the liana offset pulled them up before they would swing into the river. The last pulls of the offset slowed down and Sydney and Nigel hugged each other tight and they hung upside down.
- Is it heaven Syd? – Asked Nigel still dizzy from the fall.
- It can be, if we want to, Nigel – told Sydney.
She still held Nigel with one of her arms while she pulled up and she cut the liana with her knife than both of them fall into the river.
- Just go with the flow, Nigel!
The End
Written by Ivoryrose75
Nigel was upset. He was fed up with the whole thing. He hardly admitted to himself but right now he was fed up with Sydney too. He was hungry and tired. They were running in front of the rival relic hunters for long hours now. The air of the rainforest was humid and hot. He vainly had his green slacks and the matching light shirt on which was his most comfortable and easier wear, this kind of weather wasn’t meant for Nigel. His shirt and slacks watered and they stuck to his skin. His hair was ruffled and vainly tried to stroke it away from his forehead the watered locks now and again had fallen back into his eyes. He’d seen on Sydney she is tired and fed up too but she still had chased both of them. He hadn’t understood what the power which had rushed her that way was. Nigel felt he lost all his power. Although they had stopped for several minutes to get back their breath it turned out a big mistake, because their rivals had been seen in distance. When Nigel noticed they had dogged them he immediately alerted Sydney about it.
- Syd, they are way too close – said with a worry in his voice.
- I noticed it too – answered Syd.
- What should we do? I just can’t run no more!
- We have to Nigel, we can’t stay here or both of us will end here. – told Syd. Make it snappy!
Nigel brought together the rest of his power and hotfoot after her. Several feet later they have heard the humming of the river.
- Nigel, we have to jump!
- Syd it is insanity! The river flows much too deep down for us to jump, there are rocks and we both would die for sure!
- If they would catch us we wouldn’t get trough either.
- What if we would climb that tree? – And he pointed of a thick trunk one overgrown by lianas. Maybe they would pass by us and we would shake them off!
Syd had taken a look towards the tree. It leant above the river, it looked strong and steady.
- Right than, Nige. Let’s try it! If we will not have any choice we could jump down – she thought but couldn’t tell a word.
They ran to the tree and started they climb up. The offsets helped them clamber. They had been near to the head of the tree which was exactly placed above the droning river. The site of the road they passed behind was a lot better from the top of the tree. The trees along the river had been more diffuse and the sunshine could break through of their heads a lot more. The rival relic hunters followed their marks but thank to the undergrowth they lost them and passed the tree they’ve been on and finally the two relic hunters got a breathing space.
Nigel heaved a sight of relief and stretched himself out on the branch which he’d stayed on right than. Sydney with a smile on her lips eyed his little messed assistant soaked the sight of him, which with his stuck clothing, dirty cheeks and matted hair offered a specifically thrilling sight at least for Sydney. Nigel closed his eyes and heaved a sight of relief again. Sydney still had the smile on her lips when Nigel opened one of his eyes but the smile had frozen on her face.
- Nigel – she whispered. Don’t move!
- Why? – He frown his brows and opened the other eye and marwellingly glanced at his boss.
- Because I said so! – She replied.
- Syd that’s not the way things goes! You order me not to move and you couldn’t give me any explanation? – And he would start to lift up.
Syd firmly and fast pushed him back in his previous position and if the situation wouldn’t be that dangerous she would abandon herself to the buzz what the touching of Nigel effected in her.
- Stay calm, Nigel! – She hissed.
Nigel couldn’t do anything else but stay. Sydney, while she was holding Nigel in his place with one of her legs she tided on an offset of her ankle than on Nigel’s. Nigel hasn’t a clue what happens.
- What are you doing Syd? – He asked.
- Do you know the legend of the natives of Pentecost Island?
Nigel uncomprehendingly looked at her
- Which of them do you think concretely, Syd?
- The legend which of bungee jumping arise.
Nigel showed a stunned face to Sydney.
- No Syd, you couldn’t think it seriously! Anyhow we haven’t any cause for jumping!
- If that sweet little domestic cat which snaking toward us is not enough corker, I don’t know what would give you a more telling argument – told Sydney and Nigel heard the fright in her shammed-calm voice.
Nigel lifted his head only just to meet his gaze with the green eyes of the black panther which had been in 7 feet distance or so.
- There had to be another resolution – moaned Nigel. I cannot able to do it!
- We have to jump, Nigel! I can’t save both of us over against a panther!
- But what if the liana unties and both of us fall into the depths and we bruise ourselves for death? The river flows very deep in the bottom of the pit if you haven’t noticed yet, Syd!
- If we stay here, the panther will bite us for death instead! Which way do you chose, Nigel? We have a ghost of chance than the offset will hold us and we’ll survive at least.
- I not even do it!
- I know you can do it!
- I unable to do it, Syd!
- Than do it for me because you love me, don’t you Nige?
- Yes, I do Syd – his words came from the depth and they were much too honest.
- I love you too Nigel. Do it for us!
Syd hugged him and pulled him with her into the depths, just in time before the panther would have shown its teeth and jump upon them.
Both of their hearts were jumping into their throats for the effect of the fall. It felt if they would die for a minute.
If he had to die together with Sydney – thought Nigel – he would die happily. Sydney’s last words sounded in his ears when suddenly the liana offset pulled them up before they would swing into the river. The last pulls of the offset slowed down and Sydney and Nigel hugged each other tight and they hung upside down.
- Is it heaven Syd? – Asked Nigel still dizzy from the fall.
- It can be, if we want to, Nigel – told Sydney.
She still held Nigel with one of her arms while she pulled up and she cut the liana with her knife than both of them fall into the river.
- Just go with the flow, Nigel!
The End